Ma végre rászántam magam, hogy rendet rakjak a táskámban.

 

Igen. Már hallom is, hányan hördülnek fel és látom magam előtt, hogy huncut mosollyal gondolnak az előttem álló, majdnem megoldhatatlan problémára.

Na jó. Szerintem egyszerűen túlmisztifikálják ezt az egész „női táska” problémát. Ez is egyfajta rendszer. Igaz elég sajátságos ..., de ha visszaemlékszem apám műhelyére, ott is csak szerinte volt logikus a szanaszét heverő dolgok sokasága, mindenki más csak a káoszt vélte felfedezni benne. De ez egy másik történet.

Vissza a táskámhoz, pontosabban, a lenyűgöző pillanathoz, amikor a táska tartalma landol az asztalon. Tudom, igen. Először én is az akkurátus kiszedegetéssel kezdtem, de bevallom ha nem látom a cukorpapírka, használt zsepi és az óafrancbaezmegmivolt kupacot egyben, akkor képtelen vagyok rendszerbe tenni a dolgokat.

A nagy halom izé és bigyó között azonban ráleltem valamire, ami meglapult az oldalcipzáros zsebecskében. Szinte már majdnem el is felejtettem, hogy oda rejtettem, nehogy eltűnjön. (Tudom ez egy újabb sztori, amikor a nő rendszerben gondolkodik és nagy igyekezetében végre megtalálja azt a tuti helyet, ahol aztán saját maga sem fogja soha többé a féltett és óvott valamit meglelni.)

Megjegyzem, ez is csak a borogatás eredményeként kerülhetett elő, ugyanis ide nemigen pakolászom semmit.

Kivéve, ezt a kis dolgot. Amivel Bálint lepett meg. Minden komolyabb indok nélkül. Egy hétvégi napközben. Nem volt semmi előzménye. Nem volt érzékeny időszakában. Nem vesztünk össze és nem rajongtunk indokolatlanul egymásért. Csak egy otthonülős, tésztagyúrós, olvasgatós és legózós nap volt. A háttérben a semmivel össze nem keverhető dobozzaj, ahogy a legódarabok utat engednek az izgatottan túró kezecskéknek. Aztán az alkotás csendje. Majd gyerekhang a hátam mögött.

„- Nézd Anya, ezt neked csináltam.”

Ott állt az akkor 5 évesem, kezében a miniajándékkal, amit nekem épített. Volt már ilyen többször és ahogy az máskor is szokott volt lenni, most is érdeklődve kérdeztem meg tőle, hogy a három legódarab, amit összeépített, igazából micsoda. Arról már rég leszoktam, hogy ötleteljek, mert még soha nem sikerült eltalálnom.

"- Ez Anya ? Ez te vagy. Ez a Rózsa és Én vagyok a te kis herceged." .... csönd ... - Baj van Anya ? Ugye nem sírsz !?

- Nem kicsim, csak … meghatódtam …"

Mert abban a pillanatban fogalmazódott meg közös életünkben először, hogy tényleg ... még ugyan nem tudná pontosan kibontani annak tartalmát amit mondott, de valóban ...

én vagyok a Rózsa, aki mindig ugyan ott van. Ahová majd később hazatér és aki igyekszik majd soha nem követelőző „szerelemmel” várni őt a végtelenségig és aki csak titkon reméli, hogy ezek a közösen eltöltött évek lesznek azok, amitől majd a kirepülő, kalandozó „kis herceg” különlegesnek, egyedinek érzi a Rózsáját és akit majd Ő is .. félt.

 

 

Olvasd el ezt is!